Egészen kicsi voltam, mikor találkoztam a verseivel... sajnos mára ritkán találkozom velük. Szeretném, ha nem fedné a feledés homálya őket - számomra legalábbis örök értéket képviselnek. Fogadjátok ti is szeretettel! Katonafiamnak Petőfi márciusa Úgy megnőttél, szinte félek Csodák csodája Fekete kutya Árva leány dalol… Parazsat loptam… Én magzatom, szép katonafiam, Szíve vérével ír neked anyád, Mióta a császár kenyerét eszed, Vörösbe fordult itthon a világ! Most készülünk a döntő, nagy csatára, S ti lesztek ellenünk majd a sereg, Ha ráuszítnak önnön véreidre, Ne lőj fiam, mert én is ott leszek! Az anyaföldnek most zsendül a méhe, Már lesi az ásós, kapás hadat, Hogy szűz ölébe termő magot hintsen, Várja az erőt, mely életet ad, Most megmérjük irdatlan, nagy erőnket, S nem ringatnak majd kalászt a szelek, A termő föld lesz a mi lázadásunk: Fiam, ez öreg, reszkető sorokban Én sírok, ki méhemben hordtalak, Ki eggyé tettem éjet, napot, órát, Hogy etesselek, hogy dajkáljalak, Hús a húsomból, vér a véremből, Hogy emelhetnél te akkor kezet, Ha én zokogom, sikoltom feléd: A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk, A reménységünk, mindenünk: az élet!
Te döntöd el most a mi nagy sorunk, A Te felzúdult, bús rabszolgavéred. Borítson el a forradalmi mámor, Ha hömpölyög a lázadó sereg, Mint fölkorbácsolt, zúgó tengerár, Most még csak háborog az óceán, S a kevély hajót már tépi, dobálja, Mi lesz, ha ős medréből kitör, Ha úrrá lesz a tenger akarása, Mi lesz, ha minden katonafiú Szülőanyjától kap egy levelet, Mely lázít, gyújt, vérbeborít: Tavasszal mindig arra gondolok, hogy a fűszálak milyen boldogok: újjászületnek, és a bogarak, azok is mindig újra zsonganak, a madárdal is mindig ugyanaz, újjáteremti őket a tavasz. A tél nekik csak álom, semmi más, minden tavasz csodás megújhodás, a fajta él, s örökre megmarad, a föld őrzi az életmagvakat, s a nap kikelti, minden újra él: fű, fa, virág, bogár és falevél. Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok, innám a fényt, ameddig rámragyog, a nap felé fordítnám arcomat, s feledném minden búmat, harcomat, élném időmet, amíg élhetem, hiszen csupán egy perc az életem. Az, ami volt, már elmúlt, már nem él, hol volt, hol nem volt, elvitte a szél, s a holnapom?
Azután nagy, feketeszárnyú angyal suhant fölém és lágyan átölelt, szárnya körém csapódott és szeméből kék villámfényű kénkő láng lövellt. Arkangyal volt, vagy démon, nem tudom már, de szertefoszlott s húzott le a föld, mint hulló csillag, hullni, hullni kezdtem sár lettem újra, szárnyam összetört.
Nincs szabadság Petőfi nélkül, ő égette szívünkbe, hogy több a szabadság, mint az élet, ez a legszebb népi jog! Ő írta, vívta, tollal, karddal, s rátette ifjú életét, szabadságunk örök okmányán Petőfi szíve a pecsét! Amikor még piciny voltál, olyan nagyon enyém voltál, engem ettél, engem ittál, rám nevettél, nekem ríttál. Mikor később nagyobb lettél, mindig messzebb, messzebb mentél, először csak a kiskertbe, aztán a nagy-idegenbe. Ha itt vagy is, csak elnézel, akkor is nem engem érzel, nem anyádat, nem apádat, valami más csillagtájat. Úgy megnőttél szinte félek, már a válladig sem érek, alig-alig hihetem már, hogy ölbéli bubám voltál. Én voltam-e óriási, vagy Te lehettél parányi? Sosem voltál nehéz nékem, nem éreztem gyöngeségem. Melletted most kicsiny lettem, ágaskodik hát a lelkem, nőni akar, hogy elérjen, homlokodig, hogy felérjen. Húzol engem Te fölfelé, mint a napfény maga felé fát, virágot, lombos ágat - fölemeled az anyádat. Az árokparthoz értem hazafelé menőben, hajamban és ruhámban szagosodott az erdő, kakukfűvet és mentát nyaláboltam karomban s úszott velem az illat, akár egy könnyű felhő.
Az árokparthoz értem, a hunyó nap utolsó kigyúlt tekintetét az erdőn átlövellte s mint óriási fáklyák, a fák lobogni kezdtek s e vészes esti fény a léptem nyomát követte. Azután, mint ha égő kazal üszökbehamvad, úgy hunyt a napkorong s eltűnt vörös uszálya, kísértetesre nyúlva imbolygott körülöttem a fák suhogva lengő, sejtelmes, hosszú árnya. Már féltem ott magamban és akkor ráijedtem, fekete, óriási kutya lohol utánam, vadul rohanni kezdtem, hallottam lihegését, verejték verte testem és reszketett a lábam. Futtomban visszanéztem: a szeme karikázott s fogai közt lecsüngve leffent vöröslő nyelve, már majdnem elkapott és szoknyám fodrát cibálta, kitátott torka párás gőzét reám lehelte. Azt hittem itt a végem; szívem bénulni kezdett, jégrémület bilincse szorongatta a torkom, kiáltani akartam, de némán elzuhantam, akár egy űzött állat a cirkuszi porondon. Éjfélkor kis szobában, idegen ágy ölében eszméltem föl s csudálva éreztem azt, hogy élek s egy ember barnafényű, meleg kutyaszeméből, mint lámpaláng sütött rám egy furcsa, messzi lélek.
Tavasszal mindig arra gondolok, hogy a fűszálak milyen boldogok: újjászületnek, és a bogarak, azok is mindig újra zsonganak, a madárdal is mindig ugyanaz, újjáteremti őket a tavasz. A tél nekik csak álom, semmi más, minden tavasz csodás megújhodás, a fajta él, s örökre megmarad, a föld őrzi az életmagvakat, s a nap kikelti, minden újra él: fű, fa, virág, bogár és falevél. Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok, innám a fényt, ameddig rám ragyog, a nap felé fordítnám arcomat, s feledném minden búmat, harcomat, élném időmet, amíg élhetem, hiszen csupán egy perc az életem. Az, ami volt, már elmúlt, már nem él, hol volt, hol nem volt, elvitte a szél, s a holnapom? Azt meg kell érni még, csillagmécsem ki tudja, meddig ég?! de most, de most e tündöklő sugár még rám ragyog, s ölel az illatár! Bár volna rá szavam vagy hangjegyem, hogy éreztessem, ahogy érezem ez illatot, e fényt, e nagy zenét, e tavaszi varázslat ihletét, mely mindig új és mindig ugyanaz: csodák csodája: létezés… tavasz!