Darren Aronofsky, a Fekete hattyú és a Rekviem egy álomért rendezője Hollywoodtól szokatlan módon teljes titokban forgatta le új filmjét, Jennifer Lawrence-szel és Javier Bardemmel a főszerepben: semmit nem lehetett róla előre tudni, egy kép se került ki belőle, a sztorit sem árulták el. Könnyen lehet, hogy nem is titkolózásról van szó, hanem egyszerűen csak azért hallgattak, mert ők sem tudtak volna mit mondani róla. FIGYELEM! A CIKK ENYHE SZPOJLEREKET TARTALMAZ A FILM CSELEKMÉNYÉRE VONATKOZÓAN, CSAK AKKOR OLVASSA TOVÁBB, HA EZ NEM ZAVARJA. MI SZÓLTUNK! Mert az extravagánsan vagy inkább modorosan kisbetűvel írandó című film, az anyám! már az első percben furcsa és nehezen értelmezhető, aztán percről percre válik egyre különösebbé, a végső, totális káoszig. Az első jó egy órán keresztül csak azt nem tudni, vajon mire megy ki a játék, egyáltalán milyen műfajú filmet készít elő a hatalmas házában riadtan tévelygő Jennifer Lawrence meglepettre kerekedett szeme: elátkozott házas horrort? Valamiféle titkos ajtókról és más dimenziókról szóló fantasyt?
Idén viszont valami egészen új standard érkezett, sorra mutatják be az erősebbnél erősebb, női hősökről szóló sikerfilmeket. Nagy részük már előre borítékolhatta a népszerűséget, hiszen volt előéletük ismert képregényként, vagy már, mint remake készültek el újra. [ Káoszszimfónia Darren Aronofsky új filmje nemcsak ízig-vérig auteur-darab, hanem szélsőséges indulatok kiváltására alkalmas celluloidőrület is, amely semmiféle fogódzót nem kínál két órán át. Vagy imádjuk, vagy gyűlöljük.
Mennyire nehéz, mégis csodálatos folyamat olyan műalkotást létrehozni, ami igazán tökéletes, és mennyire nem érhet fel ennek a fontosságához semmi. Lehetne ebben öniróniát is keresni, sőt az is lehet, hogy Aronofsky is annak szánta az egészet, de akkor eléggé mellélőtt a nagy művészt, vagy mondjuk úgy, őt magát játszó Javier Bardemmel, aki mély átéléssel ünnepli és sajnálja magát, és akinek érzelgős tekintetét nehéz kikacsintásként értelmezni. Inkább a történetben van némi – ha nem is önirónia, de – önkritika: a sztori arról is beszél, mennyire kiszipolyozza a művész a környezetét, mennyire nagy odaadást vár el a határtalan önérzet a szeretteitől (aki egyébként a film forgatása óta Aronofsky esetében maga Jennifer Lawrence). Lawrence pedig, noha sokszor bizonyította, milyen tehetséges színész, nem igazán tud mit kezdeni a szereppel: szinte egyetlen egy arckifejezéssel játssza végig a filmet: végtelen, némi riadtsággal megspékelt megdöbbenéssel a szemében. Pedig a művészet természetéről szóló önvallomásokkal jobb nagyon vigyázni az arányokra és az ízlésre, ahogy vigyázott mondjuk Örkény István is A megváltó című egypercesében, amelyben az író új drámájának befejezése után megpróbál a vízen járni, hiszen a teremtés élményétől úgy érzi magát, mint aki arra is képes.
Így A forrás és a Noé után Aronofsky ismét a teremtés, megváltás, az élet körforgásának gondolatát járja körül – a példázatosság sem áll tőle távol, hiszen egyik szereplőnek sincs neve. Ezek a felkínált kapcsolatok talán kicsit túl direktek is, de a rendező mindig képes csavarni egyet a forgatókönyvön (amit állítása szerint öt nap alatt írt meg), így az ismerős motívumok folyamatosan felülíródnak. Ezért lehet az, hogy a nőhöz hasonlóan egy pillanatig sem érezhetjük magunkat biztonságban az anyám! nézése közben – a film fojtogató ereje abban rejlik, hogy hiába hisszük, hogy kiismertük a veszélyforrásokat, mindig jön valami új, egészen a teljes apokalipszis bekövetkeztéig. Eközben viszont nem az ijesztgetés az a nyám! lényege (mint mondjuk a Fekete hattyúé): Aronofskynak ezúttal sikerült mélyebbre ásnia, és egy sokféleképpen értelmezhető, nehezen felejthető remekművet alkotnia. A Velencei Filmfesztiválon készült cikket a magyar premier alkalmából frissítettük.
Aronofsky nézőpontja határozottan izgalmas oldalról közelíti meg a Bibliát. A főszereplők és a helyszín is alkalmatlannak tűnik egy ilyen témájú film elkészítéséhez, a történet mégis annyira egyben van, hogy a végére minden szimbólum a helyére kerül és érthetővé válik az összkép: Ádám és Éva betolakodik az Édenkertbe, tönkreteszik azt, majd az egyik fiuk megöli a másikat. Közben megtörténik a fogantatás (ez esetben nem egészen szeplőtlen, de ez talán nem is baj), a gyerek meghal a tömegek keze között és a világban dúló borzalmak eluralkodnak a házon. Néhány utalás olyan finom, hogy csak a teljes szimbolika megértése után esik le: például amikor Ed Harris (Ádám megtestesítője) arról beszél, hogy a felesége megérkezése előtt már egészen lemondott a romantikáról; vagy amikor Jennifer Lawrence egyszerűen csak megérzi, hogy gyermeket vár. Ennek ellenére sajnos ez a film sem hibátlan. Darren Aronofsky saját bevallása szerint öt nap alatt írta a forgatókönyvet, de a helyében inkább átnéztem volna még párszor.
Az újdonsült vendégek teljesen kiszorítják a nőt és felforgatják, addigi viszonylag meghitt mindennapjait. Míg végül egyre több vendég érkezik, egyre furcsább szituációkat magukkal hozva, mint a gyilkosság, rombolás, férjének bálványszerű imádata. Érdekes hogy mindez csupán a lelkében is lejátszódhat, és ha ezen a síkon értelmezzük a történetet, talán azonosulni tudunk a saját édesanyánkkal vagy anyai énünkkel is. Hiszen ki ne élte volna át egy kisebb fajta világnak, a teljes összeomlását, már csupán abban, ha elszakították tőle gyermekét, vagy csak nem érezte őt biztonságban. Az ebből következő lelki válságot, pedig a legszörnyűbb érzésnek. Valahogy ez történik a főszereplővel is. A végén ott maradt kisemmizve, mindenét feláldozva az anyaság oltárán. Az irányítás teljen kicsúszik az anya kezéből, és a vendégek élősködése a végletekig fajul, a film átcsap egy átláthatatlan és követhetetlenül sodró, apokaliptikus káoszba. Aminek tragikus és idegőrlő vége már szinte megkönnyebbülés a néző számára.