Nyolc órát térdel a tűz mellett, és üti a vasat Kovács András, aki tradicionális eljárással kovácsol szamurájkardokat. A műhely szent helynek számít, a padlón a Fuji-hegyről hozott kövek vannak szétszórva, és minden évben buddhista szerzetesek áldják meg. A kovácsolás szertartással kezdődik, és azzal is zárul A munka során semmilyen elektromos eszközt nem használ, mindent kézzel kell készíteni, csak egy poroltó és egy lámpa jelzi, hogy 2016-ban járunk. Szakmáját olyan magas szinten műveli, hogy már Japánba is eljutott a híre, ahol egy diplomát is kapott, mint hivatalos kardkészítő. András 11 évesen kezdett érdeklődni mestersége iránt. Japánban szerezte diplomáját az Ázsiában is jegyzett kovácsmester – Én nem tudtam kovácsolni, édesapám ismerte az alapokat, ő tanított meg a mesterségre, a többi csak magától jött. Nem volt japán mesterem – meséli András. A készítés folyamata minden alkalommal egy szertartással kezdődik, és azzal is zárul. Ilyenkor a kovácsmester meditál a műhelyében. Vevőkörének egy része gyűjtőkből áll, így megesik, hogy 400-500 éves kard is megfordul a kezében.
A fegyverkovácsok és vágómesterek azóta is így próbálják ki a kész kardokat. A japán álom András még nem járt a távol-keleti országban. Nem mintha nem tudna befizetni egy japán körutazásra és megnézni egy-két templomot vagy felmenni a Fujira. András sokkal inkább egy japán kardkovácsműhelybe vágyik, ahol egy helyi mester élőben, nem pedig egy videófelvételen mutatja be a tudományát. Ez nem olyan egyszerű álom, hiszen a szakma egy zárt világ. De talán a nem is olyan távoli jövőben sikerülni fog!
Az egyik munkadarabom eljutott egészen Japánig, ahol a tudásomat három danban ismerték el. Ma már van két tanítványom. Az egyik maholnap végzős lesz. " Tamahagene tömb, a szamurájkardok alapanyaga (Fotó: Kiss László) Tamahagene házilag A kardkovács iskolát úgy kell elképzelni, hogy több tucat lelkes fiatal jelentkezik, és András válogat közülük. "Úgy kell megválasztani a tanítványt, mint a kardokhoz az alapanyagot. Nem mindegyikből lehet például katanát készíteni! " – magyarázta a mester, majd elővett egy doboz vashomokot. – " Látja, szépen fogja a mágnes! Ezt bekohósítom, beolvasztom, abból lesz az alapanyag, a tamahagane. Ez egy tömb, ebből kovácsoljuk az acélt, amit aztán hajtogatunk. Egy katanát általában három tömbből készítek. Ahogy égetem, hajtogatom, jönnek le a salakanyagok. Fogy az anyag, és a végén csak a tiszta acél marad. " A katana csak egy mellékfegyver Az ütközetekben a szamurájok katana helyett sokkal gyakrabban használták a tantót, ugyanis a vágókard a szamurájpáncél ellen kevésbé hatékony.
– Beleborzongok, amikor végiggondolom, hogy ez a katana hány ember életét oltotta ki. A repedések mitől lehetnek, milyen csatákat járt meg. A szamurájokat óriási tisztelet övezte, élet és halál urai voltak. Én magam is hiszek abban, hogy több életünk van. Apósom az én születésnapomon távozott, és édesapám is akkor tudta meg, hogy halálos beteg. Biztos vagyok benne, hogy ez sem véletlen, ahogy a foglalkozásom sem az, előző életemben lehet, hogy japán voltam – folytatja. Kovács András, a magyar szamuráj nem használ elektromos eszközöket a kardkészítés során András házában és kertjében ugyanúgy tetten érhető a japán kultúra. Házát és műhelyét egy tradicionális japán kert veszi körbe, amin egy kacskaringós, köves út vezet végig, mert a démonok csak egyenes úton tudnak közlekedni a japán hiedelmek szerint.
Quentin Tarantino Kill Bill című filmjében Uma Thurman egészen Okinaváig utazik, hogy megkérje a legendás fegyverkovácsot, Hattori Hanzót, készítsen neki egy tökéletes szamurájkardot. Ha a filmet Fehérváron forgatták volna, csak Kincsesbányára kellett volna kiugrani, ahol Kovács András tizenhetedik századi japán kovácsműhelyéből szebbnél szebb katanák, vakizasik és tantók kerülnek ki. Takaros sváb parasztház, a kerítés lécei közül felsejlő japánkert és egy tisztességes házőrző fogadott bennünket Kincsesbányán. Na és a mester, Kovács András, aki épp akkor fejezte be az éjszakai vihar maradványainak összetakarítását. A zen kertje "Itt a Móri-árokban mindig nagy a szél. Szinte derékba hajlítja a fákat, így ma reggel is összeszedtem a letört ágakat, felsöpörtem a lehullott leveleket. " – mondta, közben körbevezetett minket. A kerítés mellé ültetett sövény házi csobogót, tradicionális mohakertet rejt, körülötte óriási kövekkel kirakott utacskák vezetnek. A kert hátsó zugából pedig nem hiányozhat a tó, a minisziget és a tűzszentély.
"Kizárólag tölgy-, bükk-, vagy cserfából égetett faszenet használok, a koksz vagy a kőszén ugyanis csak kiégeti a széntartalmat az acélból, míg a faszén lényege, hogy a szén reakcióba lép az anyaggal. Az is fontos, hogy a hőkezeléshez apróbb méretű széndarabokat használjunk, mivel azoknak körül kell ölelniük a pengét ahhoz, hogy optimális mértékben fel tudják hevíteni az acélt" – magyarázza a szakember. Az összetett és hosszadalmas munka első lépése, az olvasztókemencében egy alaktalan, magas széntartalmú, szivacsos állagú alapanyag kikohósítása. "Ez az acélöntecs a tamahagane, amit elkezdek laposra kovácsolni, majd darabokra töröm és azokat egy acéllapon több rétegben egymásra helyezem. A tömböt betekerem egy vizes papírral és agyaglével öntöm le – egyrészt azért, hogy a tűzben megvédje az acélt az oxidációtól, másrészt azért, hogy egyben tartsa az alapanyagot. A tamahagane öntése és kovácsolása komoly műfaj; ha nagyon könnyen meg lehet munkálni, az azt jelenti, hogy kevés benne a szén, amikor pedig túlságosan könnyen törik az alapanyag, az túl nagy széntartalomra utal.
Fotó: Solymos Ákos Kívülről semmi különös: egy átlagos falusi ház a fejér megyei Kincsesbányán, az udvara azonban egy valódi japánkertet rejt. Az ide látogatók nem csak a lakók vendégszeretetét élvezhetik, de a kiállító terem falain díszelgő, tradicionális eljárással készült japán kardokat és késeket is megcsodálhatják. Mindegyiknek megvan a maga története, hiszen ezeket a katanákat, wakizashikat és tantókat nem gépekkel gyártják; a sok különleges harci eszköz egytől-egyig Kovács András kitartó kétkezi munkájának eredménye. Fotó: Kovács András András több mint húsz éve foglalkozik szamurájkardok készítésével és több száz éves darabok restaurálásával. A családi otthon egyik zugából kialakított műhelyben hónapokon keresztül tökéletesítget egy-egy kardot. Amikor pedig a kemény munka mellett egy kis feltöltődésre vágyik, nem kell messzire elvonulnia, hogy kipihenje magát; szabadidejét saját tervezésű japánkertjének gondozásával és csinosítgatásával tölti. "Még gyerek voltam, talán 11-12 éves, amikor egy újságcikkben megláttam egy fényképet egy katanáról és egy wakizashiról.
"Régen a szamurájok rangját legszembetűnőbben a tok és a markolatvédő jelezte. A markolat vasból, bronzból vagy rézből készül, amibe különböző motívumokat lehet vésni és arany- vagy ezüstberakásokkal díszíteni. A markolatot és a markolatvédőt díszítő különböző szerelékeket viszont készen vásárolom meg egy antik kereskedő barátomtól, aki szerelékek készítésével is foglalkozik. Mindig egyedi megrendelés alapján dolgozom, ami azt jelenti, hogy a készülő kard leendő tulajdonosával együtt találjuk ki, hogy a saját ízlése és elképzelése alapján mi az, ami kivitelezhető, akár a pengéről, akár a markolatról van szó" – fűzi hozzá a szakember. Gyékénykötegen tesztelik a kész katanát. Kovács András híre az évek alatt Japánba is eljutott, ahol bevizsgálták egy munkadarabját és 3. danos mesteri fokozatot kapott eddigi munkásságáért. "Molnár Csaba 6. danos dzsúdzsucu (jūjutsu) mester közbenjárásával ismertek meg Japánban. Miután Tanaka Kendzsiro, az iskola nagymestere látott néhány, rólam készült videofelvételt, megkérdezte Csabát, hogy ki tudnám-e küldeni az egyik munkadarabomat Japánba bevizsgálásra.
2019. dec 15. 5:00 Japán Magyarország Kovács kardkészítés András 30 éve szentelte a kardoknak az életét. 1245 Kincsesbánya ‒ Kovács András (50) már több mint 30 éve foglalkozik szamurájkardok készítésével és restaurálásával. – 11 évesen találkoztam először egy újságcikkben a szamurájkardokkal, és már akkor eldöntöttem, ezeknek szentelem az életem – idézte fel András, aki gyerekként minden szünidőben a különleges kardok készítését gyakorolta: reszelte és fűrészelte a vasdarabokat. Később, amikor megismerkedett a kovácstűzzel, hamar mesteri szintre jutott. ( A legfrissebb hírek itt) – Elképesztő kereslet van a munkáimra, jelenleg 2021. december 21-ig nem tudok több rendelést felvenni. Rengeteg kardgyűjtő és harcművész is megkeres, hogy készítsek nekik kardokat, de megszűröm az ügyfeleimet. Minden alkalommal egy többórás beszélgetés előzi meg a rendelést, ez alapján döntöm el, hogy elvállalom-e a munkát, vagy sem – mesélt a Vasárnapi Blikknek a kardkovács, aki bár rajongója a távol-keleti kultúrának és szívesen ellátogatna egyszer egy tradicionális kardkészítő műhelybe, nem költözne Japánba.
Az edzés (a penge megedzése) után ugyanis olyan kemény a köpeny, hogy könnyen eltörne a kard. A japán típusú acél sajátossága egyébként, hogy a nyújtás során meggypiros állapotában kell hevíteni, mert akkor nyúlik az anyag. Ha ennél magasabb hőfokra hevítjük, akkor hiába kalapáljuk, nem történik semmi. Érdekesség, hogy ezzel szemben az európai, nyugati acélok sárgás állapotukban tudnak kényelmesen nyúlni" – árulja el András, aki három hétig napi 6-7 órán keresztül seizában, vagyis térdelő helyzetben ülve végzi ezt a munkafolyamatot. A tradicionális kovácsolás után jön a reszelés, ami megadja a penge végleges geometriai formáját, majd a hőkezelés előkészítése során a pengét bekenik egy agyag, homok, faszénhamu és faszénpor arányos keverékéből álló masszával. A kard éle mentén egyetlen filmréteg agyagot hordanak fel, a penge többi részén pedig 2-3 mm vastagságú agyagot kennek szét, ami azért fontos, mert csak a kard élét kell keményre edzeni. "Miután az agyagréteg megszáradt, a kardot a tűzbe helyezve edzési hőmérsékletre, vörösre hevítjük a pengét, majd vízbe mártjuk.