Gioacchino Rossini A dallamzseni 1792, Pesaro, Olaszország - 1868, Passy, Franciaország "Rossiniből nagy zeneszerző lehetett volna, ha tanára legalább egyszer jól elveri" - mondta állítólag Beethoven. A pedagógiai célú verésre bizony több alapos ok is lett volna. Nem az, hogy a közönség szórakoztatását tartotta fő célnak, hiszen ebben azonos volt a véleménye az általa rendkívül tisztelt Mozarttal, sokkal inkább egy sor kapkodva írt rossz műve. Az 1792-ben zenészcsaládba született Rossini 1829-ig több mint negyven operát írt, a Tell Vilmos volt az utolsó színpadi műve, ezek után 1868-ban bekövetkezett haláláig a nagyszabású Stabat Materen kívül csupán kisebb egyházi műveket komponált. Legtermékenyebb korszakában, 1815 és 1823 között húsz operát írt. Rendkívüli tempóban dolgozott, szerződések kötötték, határidők szorították, gyönge librettókkal dolgozott. Egy süteményes dobozba gyűjtötte zenei ötleteit, s ha volt egy kis ideje, írt egy nyitányt. Ezért nyitányai zeneileg nem kapcsolódnak szorosan a darabokhoz - viszont a hangversenytermek kedvelt darabjaivá váltak.
Többek között az új magyar fordítást érte kritika, valamint az olyan apróságok, mint például, hogy mit keres egy plüssmackó egy operában (! ). (Az más kérdés, hogy ettől a – jobb szó híján – sznob közönségtől szívem szerint megkérdeztem volna, hogy mióta divat az előadás alatt beszédbe elegyedni, de ez már mellékes. ) A kedvenc megállapításom az volt, hogy Rossini most biztos forog a sírjában. Amit már csak azért sem értek, mert nem tudom, mennyire van joga egy XXI. századi nézőnek egy több mint kétszáz évvel ezelőtt élt zeneszerző nevében véleményt alkotni. Másrészt – de csak, hogy stílusos és ellentmondásos legyek –, véleményem szerint Rossini üdvözítően fogadta volna Kerényi Miklós Gábor értő és érző rendezését. Bár felmerülhet a nézőben a kérdés, hogy az Operettszínházban látott darab mennyiben minősül Kerényi rendezésének, hiszen a közismert helyzet fényében tudható, hogy már a szegedi bemutató során sem gyakran volt jelen a próbákon, így feltehetőleg az oroszlánrész a rendezőasszisztensre jutott, hogy a mostani előadás a leginkább hasonlítson a Szentendrén látott, még valóban az egykori művészeti vezető által dirigált darabra.
Tény, hogy belépett a szabadkőműves páholyba, ahol a tagok akkori mércével mérve meglehetősen liberális nézeteket vallottak. De Haydn is belépett, miközben nyugodtan tovább szolgálta Esterházy Miklóst, és semmi jelét sem adta forradalmi gondolatoknak. Ilyesfajta hevületről Mozart esetében is erős túlzás volna beszélni. Inkább azt mondhatjuk, ügyesen követte a divatot, és hallatlanul időszerűnek érezte a Beaumarchais-darabot. Nyilván az is hozzájárult a szövegválasztáshoz, hogy 1783-ban Bécsben bemutatták a Sevillai borbélyt Giovanni Paisiello zenéjével, s ez az opera hallatlanul népszerű lett. Szerencsére megismerkedett egy, a Beaumarchais-éhoz hasonlóan kalandos sorsú, tehetséges költővel, Lorenzo da Pontével, aki a francia vígjátékból roppant ügyes operaszöveget írt. A történet magját, valamint a feudális kényúron felett aratott diadalt érintetlenül hagyta, viszont jó érzékkel tompította az eredeti darab politikai töltését. II. József eleinte betiltotta a Beaumarchais-darab német fordításának prózai színházban való előadását, és csak annyit engedett, hogy a szöveg nyomtatásban megjelenhessék; várható volt hát, hogy a zenés változatot is elveti.
Ettől függetlenül azt nem lehet elvitatni, hogy a rendezés érzi Rossini zenéjét, ennek köszönhető minden szereplő (de tényleg mindegyik, még a kórus tagok) mozdulatai is végtelenül pontosan meg vannak koreografálva, a lépések, a fények, a cselekedetek kiváló összhangot képeznek a zenével. Így KERÓ-nak még az egyébként csak zenei csemegének számító nyitányt is megtölti izgalommal, érzelemmel, de ezt már korábban, a Marica grófnő kapcsán is bebizonyította. A rendezés ettől függetlenül nekem sem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. Egy idő után a történet is kissé vontatottá, unalmassá válik, és a rendezés sem tud újat mutatni, így a második felvonás leginkább tényleg csak a jobb pillanatokért marad meg a néző emlékezetében. Újdonságként hatott, hogy a Figaro borbélytanoncai, segédjei a címszereplő áriája alatt lemennek a közönség soraiba, hogy "megborotválják őket", vagy ugyanígy ötletes, hogy a kórus szórólapokat osztogat a nézőtéren (egyben egy kis szócső-játékra is meginvitálják őket), csak éppen így a színpadon lévő szólóénekes dala veszti értelmét, mert mindenki a közelében történő eseményeket figyeli inkább.
A derék polgár nem tehet mást, meg kell hajolnia az "úr" akarata előtt. Különösebb forradalmi töltése nincs a történetnek, olyannyira nincs, hogy akadt előadás, amelyen XV. Lajos felesége, Marie Antoinette játszotta kényúrnői mulatságból Rosina szerepét. Az 1781-ben elkészített, de csak hosszas huzavona után, három évvel később bemutatott "második rész" viszont gyilkos szatírává vált. A mézeshetek elmúltak, a változatosságot kedvelő Almavivának pedig ezúttal éppen szolgája, Figaro menyasszonyára, Susannára fáj a foga. Az első éjszaka feudális jogáról ugyan lemondott, de úgy hiszi, némi ígérgetéssel így is célt érhet. Figaro, akit Susanna figyelmeztet a veszélyre, fellázad a kényúr ellen. Valaha Almavivát segítette ügyességével, ravaszságával – most azonban kész a gróf ellen is megvívni a csatát. Csakhogy ott van Bartolo doktor, aki bosszúra szomjazik, Basilio, az intrikus énekmester (ő is szerepelt a Sevillai borbélyban), Marzellina, az idős kisasszony, aki éppen Figarót szemelte ki magának és egy meggondolatlan adósság miatt zsarolhatja, no, meg Cherubino, a pubertáson éppen átjutott apród, aki a világ összes kicsit is szemrevaló nőjével kikezdene.
Most már ő is látja, hogy nem késlekedhet az esküvővel. Először Basiliót küldi el, aztán -biztos ami biztos - maga is elsiet a jegyzőért. Távollétét Figaroék kihasználják: felkeresik Rosinát, és elmondják neki, hogy Lindoro és Almaviva gróf egy és ugyanaz a személy, s hogy feleségül akarja venni őt. Közben megérkezik a jegyzőért menesztett Basilio - a jegyzővel. Bartolo pedig még nem ért haza! Itt tehát a soha vissza nem térő alkalom: Figaroék megtévesztik a jegyzőt, és a két tanú jelenlétében (akik nem mások, mint Figaro és a kissé megfenyegetett Basilio) összeadatják a jegyzővel Almavivát és Rosinát. Bartolo már későn érkezik. Hiába, néha pár percen múlnak fontos dolgok! A(z) Kolozsvári Magyar Opera előadása Stáblista:
- Miskolci Nemzeti Színház - Nagyszínház Könnyed játékosság Halasi Imre rendező Az Anyegin, a Hoffmann meséi, a Carmen, a Pillangókisasszony után úgy gondolom, eljött az ideje, hogy újra egy vígopera kerüljön a repertoárunkba. Évekkel ezelőtt a Don Pasquale volt az az opera, amin felhőtlenül szórakozhattunk, az elmúlt évadok komorabb hangvételű művei után tehát bátran vállalhatjuk, hogy újra a vidám, de igényes szórakozásé legyen a színpad. Rossini nagyszerű operája, amely a világ színházaiban teltházakat vonz, a pénzről, az ármánykodásról, a cselekről szól - és persze a szerelemről. Arról a szerelemről, amit ha nem lehet egyenes úton megszerezni és kifejezésre juttatni, akkor bizony jó, ha furfanghoz folyamodik az ember. S ha a repeső szívű udvarló, mint amilyen Almaviva gróf, ezt egyedül nem tudja kivitelezni, akkor segítséget hív. A segítség pedig nem más, mint az agyafúrt és talpraesett Figaro, a borbély. S hogy miért nem lehet egyszerű a szerelmesek élete: mert a szép Rosina gyámapja, Bartolo akarja a leányt és a pénzét... Ez a családi történet nálunk egy mediterrán városkában játszódik, valamikor az 1930-as években, mégpedig egy színházban.
A szövegkönyvet Cesare Sterbini írta meg, és bizonyos, hogy Rossini aktívan részt vett a libretto kidolgozásában. A téma igen népszerű volt abban az időben, 1782 és 1816 között négy feldolgozása is született, többek közt Paisiello és Mozart változata. De míg Rossini a Figaro-trilógia első részét, Mozart a másodikat használta föl. Rossini – saját bevallása – szerint mindössze tizenhárom nap alatt írta meg a darabot. Az ősbemutatót 1816. február 20-án tartották a Teatro Argentinában. Paisiello hívei látványos bukássá tették az előadást: a zeneszerző arra buzdította rajongóit, hogy hangosan pisszegjenek vagy kiáltozzanak a nézőtéren. A második előadás már sikeres volt, de szezon vége lévén mindössze egy hétig játszották a művet. A sevillai borbély öt év múlva "tért vissza" Rómába, és nagy sikert aratott. A mű azóta is Rossini legismertebb és legtöbbet játszott műve. A sevillai borbély t Pesten 1820-ban mutatták be német nyelven, majd 1837-ben Szerdahelyi József fordításában magyarul is. A Don Juanról, Carmenről és borbélyáról elhíresült Sevillába kalauzolja el nézőit Beaumarchais híres, korszakjelölő és időálló darabja, amiből Mozart a Figaró házasságá t, Rossini a Sevillai borbély t (1816) komponálta.